Ha most visszamennénk néhány tíz évet az időben és megmutatnánk valakinek, hogy mi lesz később a Peugeot, a Ferrari és a Porsche legendás modelljeiből, lehet ő is csak annyit mondana: „te magasságos”!

Nem tudom ki hogy van ezzel, de én ha valami olyat látok ami a múltat idézi, nekem mindig a címben megnevezett film trilógia jut eszembe. Ennek kapcsán persze máris hozzá kell tennem, hogy a „te magasságos felkiáltás a magyar szinkronnak köszönhető, Brown doki ugyanis az eredeti szövegben mindig azt mondta, hogy „Great Scott!”  Márpedig az elmúlt hetekben valami hasonló történt, ugyanis a már említett három autómárka bemutatott néhány olyan típust, aminek kapcsán eléggé kedvem támadt nosztalgiázni, úgy hogy íme a múlt és a jelen. Vagy éppen a jövő.

Peugeot E-Legend:

Az elmúlt hetekben került ki néhány kép a Peugeot E-legend nevű tanulmányautójáról, amit azóta a párizsi autószalonon is megmutattak a közönségnek. A külsejét az 504 coupe ihlette meg.  Valamennyire azt mondaná rá az ember, hogy retro, hiszen az 504-et hozza vissza, ugyanakkor nagyon futurisztikus és hogy őszinte legyek, engem például azonnal megvett a külseje, na nem mintha valami nagy baj lett volna az utóbbi években bármelyik formatervvel ami a franciáktól kikerült.  

Már csak abból a szempontból is nagyszerű, hogy egy tisztán elektromos autóról van szó, ami pedig ezeket vagy a hibrideket illeti, a többségéről eddig nem a szépség jutott először az ember eszébe. Inkább a fura szó ugrott be, de persze tisztelet a kivételnek (lásd. Tesla).

Az eredeti 504-et 1968-ban mutatták be és különféle változatait még majd 30 évvel később is gyártották. Többfélét, hiszen készült belőle kombi verzió vagy éppen még pick-up is. Az eredeti 98 lóerős, kétliteres benzines volt és hátsó kerekes.  Lehet, hogy a tanulmányt is legendának keresztelték, de ami előtt tiszteleg, az tényleg legenda lett az évek alatt. Nemcsak az alapján, hogy mennyit gyártottak belőle, hanem azért is, mert ebből is készült rali verzió.

A Peugeot-t pedig ilyen szempontból mindig érdemes felemlegetni, hiszen szép sikerek fűződnek a márka nevéhez, elég csak a 205 Turbóra gondolni, ami dominálta a Rali VB B csoportos korszakának végét, illetőleg az arra felkészített változata a Dakart is megnyerte kétszer. Ott van 405 amivel utána értek el nagy dolgokat, Marcus Grönholm két VB címe a 206 WRC-vel, de az utóbb években is domináltak a Dakaron, Stéphane Peterhansel, Carlos Sainz és a 3008 DKR révén.

A 70-es években nem volt feltűnő ha a Peugeot autói feltűntek egy ralin, főleg a hosszabb távú versenyeket tekintve. A Rali VB ekkor ugyanis még mondhatni gyerekcipőben járt, 73-tól rendezik meg hivatalosan, de 1977-ig kellett várni mire a versenyzőket is külön értékelték, nem csak a gyártókat. Ráadásul a történethez hozzátartozik, hogy ekkor még csak versenyzők kupájának hívták a kiírást.

Ami viszont az 504-et és a ralit illeti, bár nem ez az autó volt a versenyek egyértelmű esélyese, néhány szép sikert azért így is elért az évek alatt, ezek közül az utolsót az 1979-es argentin ralin, ami viszont kettős győzelmet hozott a franciáknak. 

Az e-legendben egy 100 Khw-s akkumlátor csomag működik ami 600 Km hatótávot és 462 lóerőt jelentene. A 0-100 gyorsulás 4 másodperc, a tanulmány végsebessége pedig 220 Km/h, ami elvben lehetne magasabb, de ennyire korlátozták.

A régi és az új talán a hátuljánál hasonlít a legjobban, mindenesetre, ha már a filmes hasonlat szóba jött, az jutott eszembe, hogy az e-legendet látva még mindig egy „ilyen lesz a jövő” érzés fog el.

Amit viszont sajnos nem szabad elfeledni, hogy ez csak egy tanulmányautó vagyis forgalomban ne keressük, viszont egyrészt ez egy jó koncepció arra, hogy lássunk valamit a Peugeot jövőjéből, másrészt ha szerencsénk van egyszer ebből egy rendes autó is lesz.

Porsche 935:

Idén 70 éves a Porsche, ezt pedig úgy látszik, ők egész évben ünneplik, hiszen bár már sok helyen és sokféle képen megemlékeztek erről ők maguk is, illetve a szaklapok sem felejtették el a jubileumot, most rátették még egy lapáttal. Az évforduló emlékére ugyanis egy régi legendás versenyautó a 935-ös új változatát mutatták meg a közönségnek.

A legemlékezetesebb a rajongók számára a modell harmadik változata, ami a Moby Dick becenevet kapta. Utóbbit azért, mert amennyire lehetett kihasználták, a szabályzat kiskapuit, így történhetett az, hogy levágták róla a kasztni felesleges részeit, a hosszú farrész pedig tényleg egy bálnára emlékeztetett. Ezzel érték el egyébként az 1978-as Le Mans-i 24 óráson a legnagyobb végsebességet, ami 367 Km/h volt.  A kiindulási alap a 911-es volt, 700 lóerős, 3,8 literes biturbó boxer hajtja egy hétfokozatú váltóval, ez pedig szintén a régi változatra emlékeztet, akárcsak az autó széles és hosszú hátsó része.

Ha valaki tényleg megakarja kapni a race feelinget, akkor plusz felárért még a Martinis dizájnt is kérheti, habár a nélkül sem lesz ez olcsó mulatság, mert forintba átszámolva 227 millió az ára, ezért pedig kapunk egy olyan autót, amit közúton nem vezethetünk, sőt még versenyezni sem lehet vele, hiszen sehol sem homologizáltatták, így versenyszabályzatoknak sem tud megfelelni. Ennek ellenére nagy tétben lehetne rá fogadni, hogy az a 77 darab amit majd legyártanak belőle, elég hamar el fog kelni és viszont láthatjuk ezeket a példányokat néhány pályanapon és egyéb hasonló rendezvényeken.

Ferrari Monza:

A Ferrari 166 MM Barchetta és a 750 Monza, még a cég korai modelljei közé tartoznak és ezeknek is megvan a maguk története.  

Ami a Enzo Ferrarit illette, nos ha valakit, akkor őt igazán hidegen hagyta az eladásra szánt autóinak esztétikuma, így a formatervezőkre sem gyakorolt nagy hatást. Inkább abban volt jó ebből a szempontból, hogy jó érzékkel választotta ki azt a karosszériást aki neki dolgozott, a végén pedig a márkát dicsérték az autók vonalvezetéséért.  A 166-os esetében Ferrari eredetileg Felice Bianchi Anderlonival állapodott meg a kasztni tekintetében, azonban a munkát már a fia Carlo Felice folytatta, miután apja tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Az autó nevében az MM a Mille Miglia nevű legendás versenyre utal, míg a Barchetta vagyis kishajó elnevezés az autó bemutatásakor hangzott el, mikor kiállították a torinói autószalonon 1948-ban. A 166-ost, (egészen pontosan az 166SC és a Barchetta), két futam tette talán igazán legendássá, ami mindkét esetben Luigi Chinetti nevéhez fűződik. Először még 48-ban sikerült Montlheryben Lord Peter Seldonnal közösen megnyerniük egy 12 órás versenyt, majd Le Mans-ban sikerült elérni egy nem akármilyen sikert, mikor Chinetti a 24 órából 22-t vezetett le egyedül. Ezek a győzelmek pedig nagyban dobtak a Ferrari eladásain.

A 750 Monza, ami a Ferrari együlésese volt, még 1954-ből származik. Történetét tekintve, tudni kell, hogy a Scaglietti műhelyében készült karosszériáját (a legtöbb kasztni ekkoriban vagy Scaglietti vagy Pininfarina volt),  Ferrari fia, Dino tervezte, míg az erőforrása az Aurelio Lampredi által tervezett legendás négy hengeres volt. Kivételes külsejű, ám nehezen vezethető autó volt. Az 50-es évek ráadásul hoztak egy nagy áttörést Ferrarinak, hiszen ezekben az időkben kapta meg a gyár a saját öntödéjét, így bizonyos szempontból már nem kellett külső beszállítóktól függenie, mint korábban.

 A Ferrarinál elvileg most ezekből a modelleket alapul véve készítette el a modern változatokat mégpedig a 812 Superfastból, amelyek az SP1 és SP2 kódnevet kapták. Mivel a Superfast volt az alap ezeknél a nyitott tetejű, egy illetve kétüléses verzióknál, így vélhetőleg valamennyivel kevesebb fejlesztőmunkát igényelt a dolog, mintha az elejétől kezdték volna a tervezőmunkát.

Azzal pedig, hogy legendás típusokat idéznek meg és versenypályára szánt modelleket készítenek, egy igazi céljuk van: még több pénzt csinálni, még pedig a Ferrari hűséges vásárlóink keresztül. Hogy ez jó ötlet e vagy sem, az később kiderül, ám az biztos, hogy azoknak akik egyébként is szoktak vásárolni Ferrarit, lehet rosszul esne ha később hiányozna a gyűjteményből néhány olyan modell, amit csak kis példányszámban gyártottak.

Képforrás: carpixel/autowpaper/wallpaperup/Cardesignnews/